Mikor követek el importálásnál védjegybitorlást?

Miért védjegybitorlás, ha Albániában veszek eladásra eredeti Nike cipőt, és miért nem az, ha Görögországban teszem ugyanezt?

Kezdjük egy gyors jogszabály bemutatással. A 2008/95/EK irányelv 7. cikke (és ennek megfelelően a Vt. 16 §-e) a védjegyoltalom kimerüléséről így rendelkezik:

„(1) A védjegyoltalom alapján a jogosult nem tilthatja meg a védjegy használatát olyan árukkal kapcsolatban, amelyeket ő hozott forgalomba, vagy amelyeket kifejezett hozzájárulásával hoztak forgalomba a Közösségben.

(2) Az (1) bekezdés nem alkalmazható, ha a jogosultnak jogos érdeke fűződik ahhoz, hogy az áruk további forgalmazását ellenezze, különösen, ha az áru állagát, állapotát – a forgalomba hozatalt követően – megváltoztatták, illetve károsították.”

Vannak az esetek, amelyekben a védjegyjogosultnak el kell tűrnie a parallel importot. A jogkimerülés célja az, hogy feloldja a kereskedelem liberalizálása és a szellemi alkotásokhoz fűződő, elvileg kizárólagos jogok közötti feszültséget azzal, hogy lehetővé teszi a bárki általi a védjegyhasználatot az első forgalombahozatal után.

Az Európai Bíróság először a párhuzamos import kizárásának tilalmát mondta ki, amely szerint a szellemi tulajdon jogosultja nem használhatja fel jogát a párhuzamos import kizárására, mert ez a piacok elszigeteléséhez vezet (C-78/70 Deutsche Grammophon GmbH v. Metro-SB-Großmärkte GmbH & Co.).

Az EU-ban a jogkimerülés azt jelenti, hogy a védjegyjogosult általi vagy az ő kifejezett hozzájárulásával történő forgalombahozatallal a védjegyjog kimerül, a párhuzamos import megengedett/jogszerű. A párhuzamos import azonban azáltal, hogy lehetővé teszi a más tagállamban olcsóbban beszerzett termékek forgalmazását, bár kétségkívül előnyös a fogyasztóknak, a védjegytulajdonos gyártók érdekeit csorbíthatja. Ezért bár az áruk szabad áramlásának elve erősebbnek tűnik a szellemi tulajdonjog territorialitásánál, bizonyos esetekben a jogosultak felléphetnek a párhuzamos import ellen.

Így például a Bíróság a Silhouette ügyben (C-355/96) kimondta, hogy a védjegyjogosult kizárhatja a terméknek valamely tagállamba történő importját abban az esetben, ha ugyan az engedélyével hoztak forgalomba a Közösségen kívül a védjeggyel ellátott termékeket, amelyeket azonban harmadik személy forgalmazás céljából visszajuttatott valamely tagállamba. Az ügyben az osztrák Silhouette cég – amely a „Silhouette” megjelölés vonatkozásában számos országban védjegyoltalommal rendelkezett – Ausztriában maga hozta forgalomba az általa gyártott magas árkategóriájú szemüvegeket,  más országok piacaira pedig forgalmazóin keresztül juttatta azokat. A Hartlauer szemüveg-forgalmazó cég gyengébb minőségű szemüvegeket forgalmazott, a Silhouette ezért presztízs okokból nem szerződött a Hartlauerrel. Ugyanakkor 21.000 darab divatjamúlt szemüvegkeretet eladott a bolgár Union Tradingnek azzal a kikötéssel, hogy a termékeket csak Bulgáriában valamint a volt szovjet utódállamokban hozhatja forgalomba. A Silhouette képviselője szerint a megállapodás megkötésére sor került, és a Union Trading elfogadta a Silhouette kikötését. Mindenesetre a Hartlauer ismeretlen úton nagyon hamar szert tett ezekre a termékekre, és sajtóközleményben megjelentette, hogy bár nem közvetlenül a Silhouette-től beszerzett, de az illető cég által gyártott szemüvegkereteket forgalmaz. Az Európai Bíróság elé az ügy előzetes döntéshozatali eljárás keretében került. A Bíróság megállapította, hogy a jogkimerülésről szóló azon nemzeti (jelen esetben osztrák) jogszabályok, amelyek a Közösségen kívül forgalomba hozott árukkal kapcsolatban tartalmaznak rendelkezéseket, ellentétesek a védjegyharmonizációs irányelv 7. §-ának (1) bekezdésével.

A jogkimerülést tehát a valamely tagállamban történő forgalombahozatal valósíthatja meg, a közösségi jogkimerüléstől való eltérés nem lehetséges sem nemzeti jogszabályi rendelkezésekkel, sem nemzetközi jogi megállapodással.

A C-173/98 számú Sebago-ügyben az amerikai Sebago vállalat valamint annak Benelux államokban kizárólagos képviselője indítottak pert a GB-Unic cég ellen, amely a Sebago hozzájárulása nélkül értékesítésre ajánlott fel a Sebago védjegyével ellátott termékeket, nevezetesen 2.561 pár El Salvadorban gyártott, és egy belga jog szerint bejegyzett párhuzamos importra szakosodott cégtől beszerzett cipőt. Az ügyet a brüsszeli fellebbviteli bíróság előzetes döntéshozatalra az Európai Bíróság elé utalta. A közösségi jogkimerülés doktrínájának ismételt hangsúlyozásán túlmenően a Bíróság ebben az ügyben a védjegyjogosult hozzájárulásával kapcsolatban mondta ki azt a fontos tételt, mely szerint a hozzájárulásnak valamennyi olyan árura ki kell terjednie, amellyel kapcsolatban a jogkimerülés kifogását felhozzák.

Ez azt jelenti, hogy a jogkimerülés csak akkor következett volna be, ha a GB-Unic bizonyítani tudta volna, hogy a Sebago által a Közösségben létrehozott forgalmazói hálózat valamely tagjától vagy olyan viszonteladótól szerezte be az árukat, amely a Közösségben jogszerűen jutott azokhoz.

Vélelmezhető-e a hozzájárulás? Szükséges-e, hogy a parallelimportőrrel kötött szerződés tartalmazzon kifejezett korlátozást arra vonatkozóan, hogy az csak a Közösség piacán kívül értékesítheti a védjegyjogosult termékeit? Elég-e, ha erre vonatkozóan a védjegyjogosultnak az importőrök előtt is ismertté tett üzletpolitikája tartalmaz utalásokat?

Ezekkel a kérdésekkel az Európai Bíróság a Davidoff és a Leo Strauss cégek által indított védjegybitorlási perek miatt volt kénytelen foglalkozni. A C-414-416/99 számon egyesített ügyek az elvi kérdéseken túlmenően tényállásbeli hasonlóságot is mutatnak, hiszen a nevezett cégek azért léptek fel védjegybitorlás címén, mert a Közösségen kívül értékesített védjegyes termékeik parallelimportőrök útján a hozzájárulásuk nélkül kerültek forgalomba a Közösségben.

Az Európai Bíróság megállapította, hogy a főszabály a kifejezett hozzájárulás (amely hiányának bizonyítása természetesen nem a védjegyjogosultat terheli), továbbá a hallgatólagos hozzájárulás lehetőségét elvetve a vélelmezett beleegyezés kritériumait határozta meg. A védjegyjogosult hallgatásából semmiképpen nem lehet hozzájárulásra következtetni, továbbá abból a tényből sem, hogy a jogosult nem tiltakozott az EGT-n kívül forgalomba hozott áruinak az EGT-ben történő forgalmazása ellen, vagy erre vonatkozóan nem helyezett el az áruin figyelmeztetést. Nem lehet a vélelmezett hozzájárulás bizonyítéka az sem, ha a jogosult a védjeggyel ellátott árukat mindenfajta szerződéses fenntartás nélkül ruházta át, és a szerződésre irányadó jog szerint a tulajdonjog átruházása ilyen fenntartások hiányában korlátozásmentes viszonteladási jogot is jelent, magában foglalva így az áruknak az EGT-ben történő értékesítését is.

A C-337/95 számú Dior ügy tényállása szerint a francia Dior cég áruinak Franciaországon kívüli forgalmazásával kizárólagos képviselőket bízott meg az adott országokban, megtiltva ezeknek, hogy a végső fogyasztókon kívül viszonteladóknak, kiskereskedőknek is eladjanak. Az Evora holland cég nem volt a Dior képviselője, ennek ellenére Kruidvat nevű üzleteiben parallelimportból beszerzett Dior termékeket reklámozott.

Az Európai Bíróság megállapította, hogy a közösségi jogkimerülés az áruk reklámozására is vonatkozik. A védjegyjogosult nem tiltakozhat akkor sem, ha a viszonteladó üzleteiben szokásszerűen értékesít a védjegyes árukhoz hasonló fajtájú, bár eltérő minőségű termékeket. A reklámozásnak ugyanakkor az adott kereskedelmi szegmensben szokásos módon kell megtörténnie még akkor is, ha ez eltér a védjegyjogosult vagy az általa feljogosított kiskereskedők által alkalmazott módszerektől.

A Bíróság ebben az ügyben megfogalmazta az egyik fontos kivételt is a jogkimerülés alól, nevezetesen azt az esetet, amikor a reklám súlyosan károsítja a védjegy jó hírnevét. Ezt akkor lehet megállapítani, ha például a védjegyet a reklám szórólapján olyan környezetben jelenítik meg, amely becsmérlő, káros hatással van a védjegyről a jogosult által kialakított képre nézve.